Liszten innen, liszten túl…..

Talán (mondom talán) most kezdek magamhoz térni az elmúlt hetek/napok után…. De nem, igazából ha belegondolok, még mindig olyan hihetetlen ez az egész, mintha nem is velünk történne, és igen, titkon úgy gondolom, csak az egész egy óriási félreértés. Mert igazából tuti elrontották az eredményeinket. Igen, kétszer is. Tuti van ilyen. 4 hónap sötétben tapogatózás, aggódás, vizsgálat, újabb aggódás, kicsi megnyugvás, újabb aggódás…. Valahogy így nézett ki az elmúlt pár hét, ami mögöttünk van.

Amikor hívtak a kórházból, nehezen hittem nekik. Szentül meg voltam győződve, hogy elrontottak valamit. Ráadásul további vizsgálatokra volt szükség, de van, amikor nagyon nehéz meghozni egy döntést még akkor is, ha magadról van szó, hát még akkor, ha más (a gyereked) testéről kell döntened. Piszok szar érzés. Sírtam. Igen, nem szégyen, azt hiszem, hogy bármennyi bajt, fájdalmat képesek vagyunk elviselni, ha az velünk történik, de ha a gyerekkel, az valahogy mindig sokszorosan üt. Talán nem vagyok ezzel egyedül. A szokásos ovis/sulis betegségek is totál ki tudnak borítani, amikor lázasak, magatehetetlenek, hánynak, kidőlnek, küzdenek a vírusokkal. Volt már sok vírusunk, durvák is. De mindig vége volt. Pár nap és vége volt.

De most nem lesz vége. Soha.

Kértem egy másik vizsgálatot, bízva benne, hogy ott mást mondanak, a másik eredmény biztos megcáfolja az elsőt. És izgultam, nagyon, és hittem benne, hogy így lesz.

Megjött a második eredmény is, ami beigazolta a gyanút…. Cöliákia…. a fő ellenség a glutén lett….

Neki, pont neki, aki imád enni, bármit, bárhol, bármikor megkóstol, nem válogat, szereti az ízeket. De lecsapott, itt van és itt is marad velünk már. Örökre. Habár az ember próbál felkészülni az elsődleges eredmények hallatán, végül rájössz, hogy nem lehet: másodszor is arcon csapott az eredmény. Noha ez nem tragédia, nem mi vagyunk az egyetlenek, tudom. De ilyenkor pont nem számít. Pont nem vigasztalt ott és akkor a tudat, hogy rajtunk kívül mások is legalább annyira szarul érezték magukat a diagnózis hallatán. Mert az ember önző…. azt hiszi, vele sosem történhetnek szar dolgok. Hát persze…

Nem volt nap, amikor ne sírtam volna az elmúlt 1 hétben. Általában csak magamban, mert nehogy már egy ilyen manapság “divat”-betegség így kiborítson, hisz megszámlálhatatlan mennyiségű ember él vidáman ezzel a betegséggel. Meg időnként megkaptam, hogy túldramatizálom, ez nem tragédia – persze, nem az. De akkor is, na…. Hát a nők mindig bőgnek mindenen nem?

Viszont kisírt szemekkel elég nehéz meggyőzni egy 6 évest arról, hogy igazából ez tök jó lesz, nyugi, majd eszünk sokféle finomat, ne aggódj…. mert így lesz, tudom. Mert megteszünk érte bármit. Mégis, amikor arra gondolok, hogy majd mennek a haverok pizzázni, hamburgerezni, sörözni, akkor ő majd kér egy üveg vizet… vagy nem megy. De remélem inkább kér egy üveg vizet. Oké, oké, Regina ülj, le egyes! Ne sarkítsam már ki ennyire, hisz egyre nagyobb az igény a GM ételekre, lehet, hogy 6-8 év múlva már nyugodt szívvel ülhet be bárhova, mert tudnak neki olyan ételt adni, amit ő is ehet…

Hétvégén végleg leszámoltunk a gluténnel. Összegyűjtöttem egy kosárba a tésztákat, liszteket és minden olyan dolgot, ami tartalmazhat. Mert ugye már az is baj, ha HAT… mármint tartalmazHAT… Nem, ez nem divatos betegség. Oda kell figyelni, de kegyetlenül. A legkisebb szennyezettség is tüneteket okozhat. Nem tudjuk még, hogy mit és milyet. Egyelőre arra várunk, hogy a jelenleg meglévő tünete enyhüljön, sőt mi több, eltűnjön örökre.

És mindaddig, amíg én kisírt szemekkel autóztam munkába, vagy épp haza, ez a pöttöm, alig 19 kilós kislány közölte, hogy ő alig várja, hogy az oviban más ételeket kapjon, mint a többiek, és izgatottan várja a hétfőt, amikor is hivatalosan megkapja a saját, egyedi csomagolású ebédkéjét. Mennyivel, de mennyivel okosabb nálam!

Vagy ott a Tesó. 9 éves. És az első perctől kezdve partner. Mindennek nézi az összetevőjét, és ujjongva meséli, ha talál neki valami új terméket. Egyszerűen imádom őket. A hozzáállásukat, a megértésüket…. Én meg mint egy taknyos kölyök sírok? Hát hova tettem az eszem?

És hogy miért osztom meg mindezt veletek? Mert ti vagytok az én második életem…. Tudom, az utóbbi időben nagyon kevés időt szántam a blogra, de mindez betudható a sok munkának, az iskolának és az utóbbi hónapok eseményeinek. Kicsit sok néha, de menni kell mindig előre…. hisz ami nem öl meg, az erősebbé tesz. 🙂

A blog egy új irányvonalat vesz. Még nem tudom, hogy, mennyi recepttel. Van még pár elmaradásom, hozom őket is időközben.

De elkezdődik egy új időszámítás. Csak nagyon-nagyon remélem, hogy velem maradtok és nem riasztalak el titeket. Ígérem, hogy minden, amit hozok jó lesz! Hisz kiscsaj nem eszik meg akármit, csak ami jó. 🙂 És mi sem…. Úgyhogy ígérem, jó lesz!

 

HahoPihe GM konyhája…. hm…. még szoknom kell!

De itt leszek, sütök, főzök és továbbra is elmesélem Nektek!

 

Szólj hozzá!